Impression

Nagyon sok dolog van, amit le szeretnék írni... De ide már nem tudom.
Talán kicsit olyan ez, mint mikor olvasol egy könyvet, a végére érsz és úgy érzed, nincs befejezve. Az írója valamiért nyitva hagyta soraival a történetet. Várod, hogy valahol folytatódjon...Talán egy másik könyv lapjain.

Köszönöm mindenkinek, hogy olvastatok! Nagyon sokat segítettetek, amikor személyesen, vagy akár személytelenül is, de itt voltatok velem! Hálás vagyok értetek!
Az új blog linkjét természetesen megadom annak, aki kéri. Előre is köszönöm a megtiszteltetést!

Vastag, meleg takarókba burkolózva álmodok a csendben. De még ez is kevés, hogy ne érezzem a bensőmen a kinti fagyot. Didergek.

Feldühít, mikor sírni a látom a gyerekemet, mert azt az egy vonatot is megszüntette a MÁV, amivel időben el tudott jönni péntekenként az iskolából. Így vagy órákat ül a kollégiumban, hogy egy későbbi vonattal el tudjon jönni, vagy egy órát ül valami vidéki kisvárosban autóbusz-csatlakozásra várva még később érve haza.
Most azon gondolkodom, hogy fogom magam és átíratom egy helyi iskolába. De mi lesz, ha ezt más szülő is így gondolja, akinek még messzebbről jár az adott gimnáziumba a gyereke?

"Szisztematikus szétverése folyik a magyar vasúti közlekedésnek, melyhez a Kormány tisztségviselői, a közlekedési miniszter és államtitkára is asszisztál, országgyűlési megszólalásaik alapján. A 2009. évi MÁV-menetrend utasellenes és rossz, ráadásul a vonatközlekedés változásairól az utasok megfelelő tájékoztatást sem kaptak – tovább folytatódik tehát a modern Európa legrosszabb vasúttársaságának lezüllése."
(VEKE)

- Kicsim, ettél kivit?
- Nem. Vagy várj egy kicsit! De ettem...
- Nem tudod, hogy ettél-e kivit?
- De már tudom. Ettem.
- Néha annyira lüke vagy, hogy mutogatni kéne...
- Jó! Csak előtte szólj, mert addigra kicsit lefogyok.

Én most úgy érzem, nagyon fáradt vagyok. Szinte bénítólag hatnak rám az elmúlt hetek történései, eseményei.
Karácsony előtt azt kérdeztem:
- Nem lehetne kicsit elhalasztani ezt a karácsonyosdit?
Most azt kérdezem:
- Nem lehetne, hogy pár nappal tovább tartson a láblógatós újévesdi?
A gyerekeim nem fáradtak, mégis azt kérdezgetik:
- Anya, muszáj holnap iskolába menni?

Ami emlékezetes marad új év hajnaláról:
- Nyuszika, én egész éjjel kerestelek telefonon, de te nem vetted fel. Kétségbe estem, mert rájöttem, mennyire szeretlek és féltékeny vagyok...
Ami emlékezetes marad öt perccel későbbről:
- Fogd be a pofád te rohadék! Szadeszes zsidó kurva! Azt hiszed, hülyét csinálhatsz belőlem?

Konzekvencia: Mindannyian másképp fejezzük ki az érzéseinket a szeretteink felé.

Antoine. Amikor pár hete megsimogattam fejét, hirtelen megfogta a kezem és az arcához szorította. Zavarba jöttem, mert nem számítottam erre a  mozdulatra.
Szilveszter éjjel miközben zenét hallgattunk, hirtelen felém fordult, két kezébe fogta az arcom és megcsókolt. Zavarba jöttem, mert...

Boldogabbat!

Antoine-nal párszor találkoztunk az elmúlt hetekben. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük a szilvesztert. Azóta vívódom:
- Szeretném, hogy eljöjjön?
Egyik nap szeretném, másik nap nem szeretném. És mind ez miért? Magam sem tudom... De tudom. Mert Antoine olyan férfi, aki megkavarhat ott legbelül... Én pedig iszonyatosan félek ettől.

Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, mikor a gyermekeim hangját hallom a szobából:
- Megjöttek a papáék! Megjöttek!
Lassan jönnek befelé... Öcsém felesége, a kisfiúk, apukám. Majd öcsém is feltűnik. Ritkán látom őket...
Aztán elmennek, én pedig mindig azon gondolkodom, hogy apukámék négy és fél órát utaznak azért, hogy leüljünk együtt ebédelni, beszélgessünk egy kicsit és haza induljanak újabb négy és fél órát ülve az autóban. Pedig akár itt is aludhatnának... 

Azért az kicsit vicces volt, mikor délután öcsém felesége felhívott, miközben nekik vásároltunk pár apróságot, hogy ugyan, mondjam már meg, hogy tetszeni fog-e a gyermekeimnek, amit épp most szeretne vásárolni nekik.

Az ágyamon hasalva beszélgettem a szüleimmel telefonon. Hol egyikkel, hol másikkal. És akkor apukám azt mondja:
- Itt esik a hó! Minden csupa fehér...
- Ott esik a hó? Hogy lehet, hogy minden csupa fehér? Én még havat sem láttam ezen a télen.
Felhívtam anyukámat:
- Nálatok is esik a hó?
- Nem tudom, mindjárt kinézek.
- Na? Mondd már!
- Tényleg hatalmas pelyhekben zuhog a hó...
Ma délelőtt náluk vakító fehéren szikrázott minden visszaverve a nap sugarait. Nálunk elborult... Először lassan, majd egyre sűrűbben egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó... Aztán elolvadt... De azért esett. Karácsonyi ajándékként... Egy kicsit.

Az első karácsony este, mikor a gyerekeim nem velem vannak...

Békében, csendben...

Gagarin (Repülős medve) háromszor bukkant fel ősszel váratlanul, miután háromszor mondtam el neki, hogy vége.
Tudtam, hogy egyedül lesz az ünnepek alatt. Többször is felhívott, hogy higgyem el, mennyire fontos vagyok neki. Már majdnem megsajnáltam, de akkor elkezdte mondani, hogy:
- Nyuszika, azért azt ne felejtsd el, hogy majdnem miattad haltam meg az autóban... napokig feküdtem egyedül a kórházban...
Mind ezt azért, hogy megsajnáljam. De ezek után már nem tudtam sajnálni... Még akkor sem, ha három autóját törte össze "miattam". A furcsa, hogy még mindig dobban egy nagyot a szívem, mikor hív. De csak egyet. Az az egy szívdobbanás pedig gyorsan elmúlik...

Új kazán. Fűtés. Melegvíz. A szinte már megszokott hűvös után éjjel nem tudunk aludni... A gyermekeim sosem látott aktivitással sietnek fürdeni, szinte az újdonság erejével hat rájuk a folyó melegvíz... Én esténként kezembe temetem a fejem és számolom a be nem tervezett mínuszainkat, majd eszembe jut apám és pár barátom, akik segítsége nélkül most ki tudja, mi lenne velünk.

Néha úgy érzem, az élet szórakozik velem, mikor számomra megoldhatatlannak tűnő helyzetek elé állít, amiket kénytelen vagyok megoldani.

Petra:
- Anya! Apáéknál eléggé perverz mikulás járt.
- Miért mondod ezt?
- Ráhelnek melltartót hozott...

Volt valami reménységem arra, hogy legalább karácsonyra normálizálódik valamennyire az anyagi helyzetünk. De mint mondják, az ördög sosem alszik. És keresztbe tenni is szeret az embereknek... Hát nekem is keresztbe tett, mikor egyik napról a másikra leállt a kazánunk és azt "mondta" soha többé... Pedig olyan mondás is van, hogy: soha se mondd, hogy soha...

Hiába próbálom bizonygatni, már a legkisebb gyermekem sem hiszi el, hogy én vagyok a télapó, aki éjjel zárt ajtókon keresztül csempészi be az ajándékokat.